Kedvenc tárgyam? Hát abból bizony sok van. Idehaza kedvenc tárgyaim vesznek körül. Az ágyam fölötti polcon fiam els? tipeg?cip?je áll a f? helyen, neki hegedül a kis barokk gipszangyalka, akinek lábikráját nagymamám pici bronzkutyája méregeti - persze sose harap bele. A megkomponált jelenetet jobbról a floridai fapelikán, balról meg a jaffai bolhapiacon vásárolt piros és kék kövecskékkel ékesített cinegelábú madár szemléli. Valamennyi a "kedvenc" státust élvezi ugyanúgy, mint a fatálakban felhalmozott kavicsok, az üvegedényekben pompázó kagylók és még megannyi minden! De ha mindenképpen egyet kell megneveznem, akkor Mercedes a választott. Mercedes, aki barátom, munkatársam, bizalmasom, minden sikerem és kudarcom részese, egész feln?tt életem tanúja. Mercedes a szépséges türingiai erd? kell?s közepén, Zella-Mehlinsben látta meg a napvilágot - ha igaz - ezel?tt 70 évvel.
Származása, születési helye kissé megkopott aranybet?kkel a hátán díszeleg, életkora azonban nem dokumentálható pontosan. Anyám úgy emlékezett, hogy 1930-ban kapta, amikor gépelni tanult. Mercedes korának egyik technikai csodája lehetett. Az ormótlan, nehéz, emeletes írógépek korszakában kecses alakjával, elegáns fekete b?rtokjával a jöv?t vetítette csodálói elé. A hordozható táskaírógépek beköszöntét. Huszonkét éves voltam, amikor anyám nekem adta. - Meg fogod szeretni - mondta anyám -, jó, könny? gép. Írj rajta sokat! Én már nemigen gépelek. Értettem én. Ez azt jelentette, hogy mióta államosították nagyszüleim könyv- és papírkereskedését, ahol anyám is dolgozott, nincs szükség írógépre. Enyém lett hát Mercedes. Egyetemi vizsgáim tételeit gépeltem rajta el?ször, majd leveleimet.
Sokat leveleztem. Aztán hozzászoktam; ha valami fontos történt velem, ha valami bántott, ha öröm ért, leültem és Mercedesnek újságoltam el. Vele kezdtem el írni. Együtt írtuk els? újságcikkeimet, els? könyvem kéziratát. Egyedül Mercedes tudta, hányszor téptem ki bel?le a papírt - nem, ez nem jó, ezt sosem tudom megírni! -, hányszor bámultam négy billenty?sorát, aztán újra elkezdtem kopogni rajta. Segített.
Emlékszem, amikor el?ször megbetegedett, pánikba estem. Nem továbbított, aztán meg ugrált, nagy közöket hagyott a bet?k között. Jaj, drága Mercedes, itt ne hagyj, mit csinálok nélküled? A fiam akkor meglepett egy villanyírógéppel, akkoriban az járta, de nem tudtam megszokni, nekem Mercedes kellett. Végre ráleltem Ildikóra, a mechanikus írógépek tudós specialistájára, aki meggyógyította Mercedest. Megifjultan, ragyogva, újult er?vel állt munkába.
Fényképe is megjelent már néhány újságban, igaz, velem együtt. Amikor el?ször szerepeltünk a tévében, kivittem a másik szobába, ölembe vettem, együtt néztük a képerny?t. Na - kérdeztem -, mit szólsz hozzá, ott vagy!
Karrierjének eddigi csúcsa az volt, amikor egy kis japán tévés forgatócsoport vet?dött el hozzánk. A japán operat?r szinte eksztázisba esett, amikor megpillantotta Mercedest. Szabad? - kérdezte, és vagy öt percig filmezte. Hát ilyen gyönyör?t, ez ipari múzeumba való! - lelkendezett. Mesés összeget kínált érte. Mercedesszel egymásra mosolyogtunk. Múzeumba? Egy aktív dolgozót? Akkor én is mehetnék vele. Azóta, ha elakadok az írással, csak egymásra nézünk: induljunk a japán ipari múzeumba?
RSS